Tartalom
Az ember társas kapcsolatokban él. Életminőségét alapvetően meghatározza, hogy a hozzá közel álló emberekkel képes-e őszinte, intim és biztonságos kapcsolatot kialakítania. A bizalmon és kölcsönösségen alapuló kapcsolatok pozitívan hatnak az emberi lét minden szintjén. Növelik az érzelmi, a szociális és fizikai jóllétet. Ezek hiánya pedig súlyos pszichés és testi nehézségeket okoz.
A gyermek függő helyzete
A gyermek alapvetően kiszolgáltatott az őt gondozó felnőtteknek. Mondhatnánk úgy is, hogy minél kisebb annál inkább a szülei jelentik számára az egész világot. Érzelmi, kognitív és szociális képességeinek kibontakozása a velük való kapcsolatától függ.
A saját magáról alkotott képét, a világ biztonságának tudatát és az emberi kapcsolatok működési mintáját a felnőttek hozzá való viszonyulásából építi fel.
Nem rendelkezik érett érzelmi és mentális térképpel. Testi és értelmi képességei még fejlődőben vannak. Tehát sem fizikailag, sem érzelmileg nem tudja magát függetleníteni a szüleitől. Sem menekülni, sem megküzdeni nem képes a felnőtt világgal. Ahogyan boldogulni sem tud nélkülük.
Mit nevezünk bántalmazásnak?
A bántalmazás és elhanyagolás minden formája a kiszolgáltatott és függő gyermeki helyzettel való tudatos vagy tudattalan visszaélést jelenti. Olyan visszaélést, melyben a gyermek fizikai és érzelmi jólléte, valamint biztonság és bizalom iránti alapvető szükséglete sérül.
Igaz ez a bántalmazás fizikai és érzelmi módjaira, a verbális és a szexuális visszaélésekre egyaránt. Az enyhébb és a súlyosabb formáira, valamint az egyszeri és a rendszeres bántalmazásra is.
A bántalmazás valójában egy kontinuum, melynek egyik végpontján a szélsőséges módjai helyezkednek el. A kevésbé feltűnő, bújtatott, verbálisan megnyilvánuló vagy a gyermeket tanúként érintő (pl. bántalmazó párkapcsolat) formái is igen gyakoriak és hatásukban szintén súlyos következményekkel járnak.
Fizikai és érzelmi bántalmazás
A bántalmazás formáit fizikai, szexuális és érzelmi kategóriába szokták sorolni. Felsorolás szerűen álljon itt néhány olyan bánásmód, amik a csecsemő- és gyermekbántalmazás körébe tartoznak, de amikre talán nem feltétlen gondol mindenki bántalmazásként.
A fizikai bántalmazásba tartozik a lökdösés, csípés, rázás, a mozgástér korlátozása vagy a sarokba szorítás is. Emocionális bántalmazásnak minősül bármilyen becsmérlő, lekicsinylő, kritizáló, gúnyos, vádló és megalázó kijelentés.
Ide tartoznak a gyermek normalitását megkérdőjelező megfogalmazások és a bántással, elhagyással való fenyegetődzés is. A gondozó részéről az érzelmi visszafogottság és a minimalizált viszonyulás szintén kimeríti a bántalmazás ismérveit.
Szexuális visszaélésnek minősül többek között a túlszexualizált légkör és szóhasználat, a gyermek számára nem kívánt érintés adása, valamint a pornó nézetése is.
Ezeken túlmenően a bántalmazás körébe tartozik, ha egy felnőtt tud a gyermek bántalmazásáról, megakadályozhatná vagy jelezhetné, és mégsem teszi meg.
Kockázati és védő tényezők
A bántalmazáshoz társuló protektív és kockázati tényezők nagy mértékben befolyásolják a bántalmazás következményeinek súlyosságát és tartósságát. Súlyosbítja a helyzetet a bántalmazás rendszeressége, a gyermek fiatal életkora, a gyermeket a bántalmazóhoz fűző szoros viszonya és ha a bántalmazás elhanyagolással párosul.
A gyerek életében jelen lévő erőforrások pedig védőfaktorként jelennek meg a bántalmazás ténye mellett. A legfőbb védőfaktor a gyermek számára a más felnőttel meglévő szeretetteli és biztonságos kapcsolat.
A bántalmazás következményei
A gyermekkel való rossz bánásmód mindenképp rövid- és hosszútávú következményekkel is jár. Megnehezíti a gyermek és a majdani felnőtt számára a világhoz, a másikhoz és önmagához való nyílt és bizalommal teli kapcsolódását. Falat emel a bántalmazott és az élet közé.
A bántalmazás következményeire ránézhetünk az érzelemszabályozás, a kötődéselmélet és a neurológia szemszögéből is. Valójában mindhárom megközelítésben ugyanazt látjuk, más-más oldalról megvilágítva.
A bántalmazott gyermek kötődése
A kötődési rendszer evolúciós szempontból a gyermek függő és éretlen helyzetét teszi biztonságossá. A szülő és gyermek közötti kötődési kapcsolat a biztosíték, hogy az éretlen gyermek a számára nem kezelhető stressz vagy veszély esetén az őt gondozó felnőtthöz fordul segítségért.
A gondozó kötődése a gyermekhez pedig a biztosíték arra, hogy a gyermeki segítségkérésre gondoskodással igyekszik válaszolni. Ezáltal megadja a gyermek számára azt a szabályzást, amire ő maga egyedül még nem képes. Azaz megnyugtatja, amikor fél vagy szomorú. Elaltatja, amikor fáradt, megeteti, amikor éhes. Valamint szeretetteli módon megtartja és határt is szab, amikor a gyerek frusztrált és mérges.
A kötődés biztonságát legfőképpen az határozza meg, hogy mennyire számíthat a gyermek a felnőtt értő és biztonságot adó reakciójára. Ha többségében és kiszámítható módon látja a szülő a gyermeket a szükségleteivel és reagál is azokra, akkor a kettejük között létrejövő kötődés biztonságos lesz.
Ez azt jelenti, hogy a gyermek azt tanulja meg, hogy saját belső állapotainak szinte mindegyike megélhető, kifejezhető és biztonságosan kezelhető a felnőtt segítségével. Nem kell megtagadnia önmagából semmit és a felnőttnél biztonságot találhat. Ennek talaján fejlődik saját önszabályozó képessége.
A biztonságosan kötődő gyermek a felnőttel való érzelemszabályozásában egyre szélesebbre tárja tolerancia ablakát. Azaz a növekedésével együtt egyre többféle érzést, állapotot tud szélsőséges stressz válasz nélkül megélni. Azért is képes erre, mert a szüleivel való kapcsolatában a tapasztalatai azt mutatják, hogy belső állapotai és a külső helyzetek kezelhetőek.
Ebből biztonságot, önbizalmat és rugalmas alkalmazkodóképességet szerez az élethez. Ez teszi lehetővé, hogy az élet kihívásaira pozitív és cselekvő módon tudjon reagálni, ne összeomlással, lefagyással vagy kontrollvesztéssel. A felnőttbe vetett bizalma lassanként belsővé válik, a külső szabályozást beépíti és önszabályozássá alakítja.
A bántalmazó kapcsolatban (vagy annak tanújaként) a gyermek ilyen jellegű biztonsága alapjaiban sérül. Ha a bántalmazó az a felnőtt, aki egyben az elsődleges gondozója is, tehát a szülő, akkor bizalma alapjaiban sérül. Feloldhatatlan dilemmában él. Az bántja, akitől az élete függ. Az fenyegeti, akihez segítségért és védelemért szeretne fordulni.
Fél és kapaszkodik egyszerre. Aki elől menekülne, az ugyanaz a személy akihez közeledne. Ha magára marad, akkor abba hal bele. Érzelmileg vagy fizikailag. Ha segítséget keres a bántalmazónál, akkor esetleg abba.
Kötődési mintájában a túlélés érdekében alkalmazkodni kényszerül. Minél kevésbé kiszámítható a bántalmazó szülő reakciója, annál kevésbé tud a gyermek olyan koherens stratégiát felépíteni, ami a bántalmazás elkerülését és a gondozó biztonságot adó reakcióját garantálná. Kötődése ennek következtében leggyakrabban a dezorganizált típusba sorolható. Viselkedése kaotikus, belső összezavarodottságát tükrözi. A ledermedés és a célvesztett mozgások váltják egymást, hol közeledik a gondozóhoz, hol kerülni próbálja.
A világot veszélyes, megbízhatatlan helyként ismeri meg. Állandó készenléti állapotban él, folyamatos veszélyt érzékel, mellyel párhuzamosan állandó tehetetlenséget tapasztal. Tehát kötődési viselkedése állandó jelleggel aktivizálva van. Egyrészt segítséget kérne, másrészt azonban ez az impulzusa le van gátolva, hiszen fél a felnőttől. Arra számít, hogy gondoskodás helyett bántás fogja érni.
A bántások tükrében saját létezése értéktelennek tűnik. Az önmagáról alkotott hiedelmének alapvetése, hogy vele valami baj van. Egocentrikus gyermeki világában nincs más lehetősége, mint hogy saját magában keresse a bántásokra a magyarázatot, és ezáltal fenntartson némi kontroll érzetet az elhatalmasodó tehetetlenségérzés közepette. Ezzel fel is mentve önmagában az őt még így is életben tartó felnőtt világot.
A bántalmazott gyermek érzelemszabályozása
Idegrendszere folytonos vészjelzést ad, testét ismétlődően elárasztják a stresszhormonok, megnyugvást nem talál. Ennek a fokozott idegrendszeri állapotnak következtében érzelemszabályozó rendszere nem tanulja meg a stressz kezelését. Csekély külső inger is aktiválja belső feszültségeit. Ilyenkor vagy a lefagyás állapotába kerül, ahol a negatív érzésekkel együtt az örömre, kapcsolódásra való kapacitását is blokkolja.
Vagy elárasztják rendszerét a kezelhetetlen negatív érzések, ami kifelé agresszív és destruktív viselkedésben nyilvánulhat meg. Más megfogalmazásban, tolerancia ablaka keskeny, minimális terhelést bír csak el. Mindkét véglet, a lefagyás és az elárasztódás is általában újabb negatív reakciót vált ki a gyermek felé a környezetéből. Ez pedig tovább fokozza a gyermek félelmét, tehetetlenségét és izoláltságát.
A bántalmazott gyermek (és felnőtt) meghatározó élménye tehát a tehetetlenség és félelem együttes ismétlődő megélése. Az az állapot, ami a trauma alapvető ismérve. Ebben az állapotban az agy és az idegrendszer a túlélésre hangolódik. A világ megismerésére, tanulásra, a figyelem és az akarat fókuszált irányítására, a kapcsolódásra és örömre, sőt a testi fejlődésre nem tud kellő energiát fordítani.
A bántalmazott gyermek tanulási, szociális képességei
A fentiek alapján érthető, hogy a bántalmazás kihat a gyermek kognitív fejlődésére, azaz tanulási és figyelmi problémákat okozhat. Hatással van a kortársakkal való kapcsolatára, gyakran az intézményi környezetben is bántás célpontjává válik. Nehezen kapcsolódik, visszahúzódó vagy éppen agresszív. Szomatikus tüneteket mutat, alvásproblémákkal, étkezési nehézségekkel küzdhet.
A gyermekkori bántalmazás pedig a későbbi életkorokra nézve fokozott kockázatot jelent különböző pszichés megbetegedésekre, szer- és alkoholfüggőségre, az addikció sokféle formájára, önbántó és agresszív viselkedésre, bántalmazó kapcsolatokba való bevonódásra és bizonyos fizikai elváltozásokra.
Prevenció és intervenció
A társadalmi szintű prevenció és hatékony intervenció nagyon fontos. Fontos a jelenben és fontos a jövő generációi miatt, hogy a bántalmazás és az ezzel járó negatív következmények transzgenerációs átadása csökkenjen. Ennek része a jogi beavatkozás, a hatékony terápiás lehetőségek nyújtása, a családok széleskörű támogatása.
A bántalmazott múlt hatása a szülővé válásra
Mit történik a bántalmazott gyermekkel, amikor felnő és ő maga is szülővé válik? Hogyan befolyásolja múltja a saját gyermekével való kapcsolatát? A felmérések nagyon eltérő adatokat mondanak arról, hogy milyen arányban válik a bántalmazott gyermek önmaga is bántalmazó felnőtté. Nem feltétlen és nem minden esetben. Az esetek 30-80%-ában találjuk meg, hogy valamilyen módon a rossz bánásmódot átadja a szülő.
De vajon ez azt jelenti-e, hogy a fennmaradó százalékban nincs hatása a bántalmazott múltnak a szülővé válásra és ezáltal a gyermekre? Kijelenthetjük, hogy ezekben az esetekben is van, legalábbis mindaddig, amíg a szülő fel nem dolgozza saját múltját.
Fontos tehát, hogy megértsük pontosan mi is zajlik szülő és gyermek között egy bántalmazó családi múlt árnyékában. A bántalmazó múltból jövő felnőtt a szülővé válás amúgy is megterhelő időszakában sokféle plusz nehézséggel találhatja magát szemben. A szülővé válás önmagában stresszteli életesemény, amely próbára teszi a szülő alkalmazkodó képességét és megküzdési stratégiáit. A gyermekvállalással járó felelősség, állandó készenléti állapot, a korábbi életünk szerepeinek, időtöltéseinek és felnőtt kapcsolódásainak részleges elvesztése mind kihívást jelentenek.
A szülő múltja megelevenedik
Ehhez adódik hozzá a szülővé válás azon sajátossága, melyben saját korai élményeink aktivizálódnak a gyermekkel való kapcsolatban. A várandósság, a szülés és a kisbabás időszak olyan megváltozott tudatállapot egy nő (és bizonyos mértékig a férfi számára is) számára, melyben múltjának és személyiségének feldolgozatlan aspektusai hozzáférhetővé válnak.
A saját gyermekkorát, a szüleivel való kapcsolatát, a múlt feldolgozatlan érzéseit és konfliktusait a saját gyermek puszta létezése, valamint viselkedése felébreszti, átélhetővé teszi. A gyermek sírása, tehetetlensége, állandó figyelem igénye, a vele járó felelősség mind olyan inger az anya (és az apa) számára, amely előhívja lelkének saját gyermeki részét és a hozzá tartozó élményeket.
Az a felnőtt, akit gyermekként bántalmaztak alacsonyabb stressztűrő kapacitással, rosszabb önszabályozó képességgel, alacsonyabb önértékeléssel és bizonytalan vagy dezorganizált kötődési mintákkal áll ebben a feladatban. Ezen kívül a gyermeke által életre hívott múltbéli élményei fokozottan nehéz érzéseket hoznak a felszínre.
A gyermek viselkedése, követelődzése, visszafogás nélküli érzelemkifejezései idézhetik a múltbéli bántalmazó lényét, ezáltal pedig a neki való kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget, félelemet, haragot és fájdalmat is.
A gyermek egyszerre testesítheti meg az egykori bántalmazót és a jelenbéli szülő egykori kiszolgáltatott gyermeki lényét, aki nem kapott kellő biztonságot és szeretetet. Bárhogy is, a szülő fokozottan hajlamos a gyermek viselkedését félreértelmezni és így a maga bántalmazói múltja által torzítva reagálni és visszatükrözni a gyermeknek.
A gyermek sírása
Ebből az alaphelyzetből az esetek egy részében a szülő maga is bántalmazóvá válhat, ha saját nehéz érzéseit kirobbanó kontrollvesztett reakciókban tudja csak megélni. Ennek kockázatát bizonyítottan növeli a csillapíthatatlan és hosszan tartó csecsemő sírás mint a leginkább stresszkeltő jelzés a szülő számára.
Egyrészt megnyugtatásra való sürgető késztetést vált ki a felnőttből, másrészt ha a szülő próbálkozásai ismételten kudarcot vallanak, akkor nagymértékű tehetetlenséget és frusztrációt kelt. Az ebből fakadó szülői düh pedig könnyen kitörhet a kisbabára irányulva. A dackorszak időszakában a gyermek heves megnyilvánulásai sírás és dühöngés formájában a csecsemősíráshoz hasonlóan szintén könnyen aktiválhatják a szülői tehetetlenség érzést és dühöt.
Bántalmazóvá válik-e a szülő?
Fontos azonban leszögezni, hogy nagyon sok bántalmazott múltból jövő szülő soha nem bántja a gyermekét olyan mértékben, ahogyan ő vele tették az ő szülei. Sőt minden igyekezetével azon van, nehogy ez megtörténjen. Ugyanakkor azonban mivel az indulat, a tehetetlenség és veszteség érzése nehéz és integrálatlan élményeket idéz benne, gyakran nagyon nehezen találja a biztonságos utat az indulatok elfojtása és teljes szabadon engedése között.
Van olyan szülő tehát, aki éppen abbéli igyekezetében, hogy nehogy ő maga is bántalmazóvá váljon, sokkal inkább szorongásban, önvádban, bűntudatban és a saját, akár ártalmatlan indulataitól rettegve éli meg a szülővé válást.
Van, aki számára betolakodó gondolatok és fantáziák formájában jelenik meg a bántalmazás élménye. Immár szülőként önmagát látja bántalmazó szerepben és fél, hogy ezek a kényszerítő erejű fantáziák és képek esetleg valósággá válnak.
Van, aki azt érezi, hogy minden határozott, a gyermek akaratával ellenkező szülői megnyilvánulás erőszak. Ebből kifolyólag a határszabás belső erőt igénylő feladatában nem képes nemet mondani a gyermeknek. Ezáltal újabb tehetetlenség érzést és haragot él át, ami tovább fokozhatja saját indulataitól való félelemét és bűntudatát.
Mivel azt tanulta meg gyermekként, hogy saját impulzusait a végletekig visszatartsa, lefagyjon és átadja a hatalmat saját maga felett másnak, a gyermekével való kapcsolatban is hajlamos lesz ezt tenni.
A legtöbben a visszatartás, önvád, szorongás, inkompetencia érzés és az alkalmanként kirobbanó indulatok libikókájában igyekeznek egyensúlyozni a gyermeknevelés évei alatt. Ugyan nem lesznek bántalmazók, de belső világukat, szülői identitásérzésüket és ezzel a gyermekkel való kapcsolatot így is uralja a bántalmazó múlt árnyéka.
A bántalmazás traumájának átadása
Mindez általában nem tudatos megélésként jelenik meg. A szülő azt érzi csak, hogy szorongásának, indulatainak oka a gyermek és annak viselkedése. Ami áttételesen igaz csak. A gyermek ilyenkor csupán triggere a szülő múltjából feldolgozatlanul maradt érzéseknek. Ebben a szerepben azonban a szülő képtelen a valódi gyermeket látni és a valódi gyermekre reagálni.
Ha mindez hosszan és ismétlődően így van, akkor a gyermek ennek tükrében tapasztalja meg magát, azaz valóban magára veszi a múlt árnyékaként rá ruházott szerepet és lassanként elkezd ennek megfelelően viselkedni.
A megragadható érzés és viselkedésbeli reakciókon túl ma már mindennek a szülő és gyermek közötti interakciók szabad szemmel észre nem vehető pillanataiban való leképeződését is látjuk. A szülő tekintete, izomtónusa, légzése akár a másodperc töredékére is tükrözheti a múltbéli trauma hatását. A szülő ilyenkor a gyermek viselkedésére való tudattalan válaszként, a saját integrálatlan élményeinek aktiválódásakor pillanatokra lefagy, disszociál. A gyermek számára ilyenkor elérhetetlenné válik.
Ezeknek a mikropillanatoknak az ismételt átélése negatívan hat a szülő-gyerek kötődési mintára és a gyermek érzelemszabályozó képességének a fejlődésére. Azaz a múltbéli trauma láthatatlanul ily módon is átadódik. Ebből következően fontos, hogy pusztán a viselkedéses szintre vonatkozó nevelési tanácsok nem segítenek a szülő-gyerek kapcsolatnak a mélyen lévő feldolgozatlan élmények integrálása nélkül.
A környezetből és a jelen élethelyzetből összeadódó egyéb negatív hatások még sérülékenyebbé tehetik a szülőt, ezzel növelve a bántalmazás vagy elhanyagolás ismétlődésének kockázatát.
A jelen élethelyzet krízisei , az egzisztenciális nehézségek, a támogató kapcsolatok hiánya, a gyermek betegsége, fejlődési rendellenessége, nehéz temperamentuma vagy egy születési trauma mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a szülő érzelmi és fizikai tartalékai kimerüljenek. Ezáltal pedig a gyerekkel való kapcsolatát rombolja akár bántalmazás, akár érzelmi vagy fizikai elérhetetlenség formájában.
A feldolgozás lehetősége – a transzgenerációs lánc megtörése
Az élet minden fontos kapcsolata tükröt ad számunkra saját belső világunkról és feldolgozatlan élményeinkről. A gyermekkel való kapcsolat kitüntetetten képes erre. A gyermeknevelés a bántalmazói múlt szempontjából lehetőséget is kínál. Segíthet meglátni a szülő feldolgozatlan élményeit.
A gyermekkel kapcsolatos nehézségek elvezethetik a szülőt a saját belső gyermekével való azonosulásához, ezáltal feldolgozatlan belső élményeinek integráláshoz. Ahogy a múlt élményei átélhetővé válnak és helyet kapnak a saját életről szóló narratívában, úgy megtörhet a bántalmazás transzgenerációs lánca.
A korábbi bizonytalan kötődési minta helyébe a feldolgozott és ezáltal biztonságos kötődés belső modellje kerülhet. A felnőtt tolerancia ablaka szélesedhet, új stresszkezelési és érzelemszabályozási módokat sajátíthat el. Ezáltal nő önértékelése és a világba vetett bizalma. Erről a belső helyről nyitottabban kapcsolódhat saját gyermekéhez.
A múlt átélése és elfogadása megszabadítja a jelent az ismétlés kényszere alól. A szülő és a gyermek immár saját jogán kapcsolódhat egymáshoz a múlt árnyéka nélkül.
A múlttal és saját indulataival való szembenézés a szülő gyermek iránti szeretetének legfőbb bizonyítéka.
A fentiek fényében kiemelten fontos a prevenció és az intervenció minden formája. A családoknak nyújtott minden támogatás csökkentheti a szülőket érő stresszhatásokat, ezáltal is segítve a szülő-gyerek kapcsolatot. A bántalmazó családi környezetben az elsődleges segítség a hatékony családterápiás és egyéni terápiás beavatakozás, melynek célja a bántalmazás megszűnése és a gyermeknek a családban való maradása.
Kapcsolódó irodalom
Dr Palaczky Mária, Dr. Vereby Beáta, Dr. Páli Eszter, Dr. Révész György, A Gyermekbántalmazás, Szerk.: Dr. Vetró Ágnes, Gyermek és Ifjúságpszichiátria, Medicina Könyvkiadó Rt. Bp., 2008.
Fónagy P., A kötődés generációs átvitele: egy új elmélet. Thalassza, 14. Évf. 2-3. 83-107. 2003.
Hámori E., A korai kapcsolat zavarai. Oriold és Társai, Bp., 2016.
Herman J., Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó, Bp., 2003.
Besser van der Kolk. A test mindent számon tart. Ursus Libris, 2020.
Siegel D., Bryson T. P., A gyermeki elme – Agyfejlődés, konfliktusok, támogató szülői stratégiák. Ursus Libris. 2019.
https://www.who.int/news-room/fact-sheets/detail/child-maltreatment
