A 35. héttől kezdtem készülni a szülésre. Vagyis talán már egy picit előbb is, úgy a 30. héttől, ami körülbelül januárra eshetett. Ősz óta jártam autogén tréning tanfolyamra, és amint megismertem a „célformula” lehetőségét, mindjárt tudtam, hogy a „megnyílok” lesz az én célformulám. Akkor persze még inkább arra gondoltam, hogy megnyílok a változás előtt, ami előttem áll (ami előtt álltam), és amitől olykor azért féltem is. Valami olyasmit képzeltem el, hogy hagyom, hogy a mindent (engem) átformáló erők szabadon átfolyjanak rajtam és megváltoztassanak.
A 35. héten történt, hogy az egyik ilyen napi relaxáció során hirtelen mintha valamit lerántottak volna bennem, mintha valami lefelé indult volna a méhemben. Mintha Mimi hirtelen tett volna egy nagy lépést, vagy inkább egy ugrást kifelé. Megijedtem, mert bármennyire is vártam őt, és bármennyire is igyekeztem arra koncentrálni, hogy ez a várakozás mindkettőnk számára egy biztatás is legyen a hamarosan bekövetkező különválás irányába, azért ez mégis korai volt. Megijedtem, hogy ő már készen áll, és bármikor jöhet. Mert én még nem álltam készen. – A hasam viszont azon a délutánon leszállt. Legalábbis Mimi apukája így látta. Aztán így látta mindenki a környezetemben, még a patikusnő is a sarki gyógyszertárban.
A következő hetekben minden napomat úgy éltem, mintha az utolsó lenne várandósan. Mindennap mérlegeltem, mit akartam még a szülés előtt elintézni, és ezekből mi a legfontosabb. Mindennap fáradhatatlan energiával tevékenykedtem. És azt kívántam, még ne szülessen meg. Végül a 38. hétre minden elkészült, és én magam is elkészültem. Apa hasonlóképp. Nyugodtak voltunk, és úgy éreztük, most már mindenhogy jó lesz: nem történhet annál jobb, mint hogy megszülessen, de tudunk örülni minden újabb kettesben töltött napnak is. Sokat szerelmeskedtünk, és ünnepi hangulatban voltunk. Mint gyerekkoromban karácsony előtt, olyan volt ez az időszak.
A 39. hetet betöltve volt néhány éjszakám erős jóslófájásokkal, amik miatt nem tudtam sokat aludni. Egy ilyen szinte átvirrasztott éjszaka után még kaptam egy hirtelen sürgőssé vált feladatot is a munkahelyemről, aminek csak délután tudtam nekikezdeni, és amin éjfélig keményen dolgoztam. Másnap, a 39. hét 3. napjának reggelén hat óra tájban arra ébredtem, mintha bombáznák a házat: olyan kikerülhetetlen erejű fájások ráztak fel az álmomból. Egyelőre még csak tízpercenként. Nem emlékszem, gondoltam-e bármire is félálomban, talán ez a bombázós metafora kitöltötte a tudatom egészét. A férjem lassan ébredt. Reggel nyolc körül mondtam neki, hogy ez szerintem már az, de láttam rajta, hogy még nem képes egészen felfogni a kijelentésem jelentőségét. Aztán a reggeli után, úgy kilenc tájban nem csak valami barnás váladék távozott belőlem (a nyákdugó). „Hűha. Most vagy nem tudom visszatartani a vizeletem, vagy a magzatvíz folyik belőlem.” – gondoltam, és persze az utóbbi volt.
A folyamatosan szivárgó magzatvíz félóránként-óránként töltött meg egy betétet. Tíz körül hívtam fel a Zsófit, a szülésznőmet, hogy akkor most hogyan tovább. A telefonbeszélgetésünk viszont egészen lelombozott. Azt mondta, a szivárgás miatt délután kettőig érjünk be a kórházba. Nekem azonban a szivárgás észlelése óta, talán a hirtelen izgalom miatt, már nem is voltak erős fájásaim. A fájások erre a hírre aztán végképp elmúltak. Úgy éreztem, messze még a szülés, és csalódott voltam, mert a lehető legtöbb időt szerettem volna otthon vajúdni. S most kiderült, hogy a lehető legtöbb az szinte semmi. Féltem, hogy sok időt kell majd töltenem a kórházban a szülés megindulásáig, talán egy napot is. És attól is féltem, hogy a szivárgás miatt megindítják a szülést. Nem voltam ura a helyzetnek. Dühösen, a leendő apára öntve a tehetetlenség érzése miatti haragomat összecsomagoltam a még hiányzó holmikat, majd megírtam pár e-mailt, és könnyek közt, szorongva elindultunk a márciusi jóidőben, hogy valamikor majd szülünk.
Délután háromra érkeztünk a Szent Imre kórházba. A rettegett vajúdó helyett, amit egy kis luknak képzeltem, ahol a szenvedéstől eltorzult arccal, artikulálatlanul üvöltenek a nők, egy békés, nyugodt, és óriási tágasságú panorámás terem várt. Rajtam kívül ketten pihentek ott – egyiküket kismama jógáról ismertem, a másik anyukát NST-ről. Az ügyeletes szülésznő megkérdezte, hogy „ki van odabent?”, mondtam, hogy egy kislány, Mimi. Majd azt is megkérdezte, értesítettem-e már a bábámat (így, ezzel a szóhasználattal). Én pedig lassan megnyugodtam.
CTG-n voltam, amikor visszatértek a fájások: olyan erősen, hogy nem is tudtam velük feküdni. Egyujjnyira voltam tágulva. Amint lekerült rólam a gép, kimentem apához, és eufórikus állapotban várakoztunk. Ringatóztam, ültem az ölében, beszélgettünk, és ő számolta a fájások közti időt. Délután négy és este hat közt úgy négypercesek voltak. És egyáltalán nem voltak elviselhetetlenek, sőt. Amikor este hatkor megérkezett Zsófi, vidáman számoltunk be neki az eseményekről. Azt mondta, bemegy lepakolni, s amikor visszajött értünk, már egyből a szülőszobához vezetett minket. „Ez jó lesz?” – kérdezte? de még mielőtt bármit mondhattam volna, megláttam, hogy a legnagyobb és legotthonosabban berendezett szülőszobában vagyunk.
Úgy örültünk a férjemmel, mint a gimisek az osztálykiránduláson, amikor megtudják, hogy a Hiltonban szállásolták el őket. És úgy is viselkedtünk. Éppen csak az ágyon nem ugráltunk, de egyébként minden eszközt, minden a jógás szülésfelkészítőn tanult vagy a Gaskin-könyvben olvasott helyzetet és módszert kipróbáltunk. Még táncoltunk is a zenére, amit vittünk. És közben szórakoztunk, mintha egy élményparkban lettünk volna. Ekkor kétujjnyira voltam tágulva, és voltak persze fájások, de azon igyekeztem, hogy minél könnyebbek, fájdalommentesebbek legyenek. És azok is voltak.
Amikor este nyolckor újra megvizsgált Zsófi, még mindig csak kétujjnyira voltam tágulva. Ekkor azt mondta, ha nem halad előre a tágulás este tízig, akkor oxitocint kell adnia, mert a magzatvíz elfolyása miatt időre be kellene fejezni a szülést. Annyira megijedtem, annyira nem akartam oxitcinnal szülni, hogy minden módon elkezdtem keresni a fájásokat. Fájjanak csak minél jobban, hogy táguljak minél jobban.
Számomra innentől kezdődött a szülés, innentől kellett teljes figyelmemmel és teljes erőmmel jelen lennem. És innentől fájt is. Most már azokban a testhelyzetekben voltam, amik minél inkább előhívták a fájdalmat, és minden egyes összehúzódásban repítettem magam a fájdalom felé. Aztán a fájdalom eltávolodott. Mintha egy céltábla lett volna előttem, ami abban a pillanatban, ahogy a kellős közepébe röpítem a nyílvesszőm, eltűnik. Majd jön egy másik, és egy másik. Szeretem a ritmust, mert megnyugtat, és szeretem azokat a helyzeteket, ahol csak egy dolog a fontos és csak egy dologra kell intenzíven figyelni. És ez ilyen volt.
Csak a légzésemre figyeltem, hogy harmóniában legyen a fájdalommal, a légzés és a fájdalom ritmusára. A férjem fogta a kezem, és együtt lélegzett velem.
Az összehúzódások csúcsán mindig azt gondoltam, „elengedem, átengedem a fájdalmat”. És a babámat.
Igazság szerint nem emlékszem, mi történt. Számomra ez történt, folyamatosan. Mintha az egész tágulás egyetlen pillanat végtelen ismétlése lenne. Egyetlen felnagyított pillanat. Nem érzékeltem az időt.
Az események szintjén annyi maradt meg, hogy Zsófi beöntést adott. Megkérdezte, mit szólok hozzá, de nem tiltakoztam, mert úgy éreztem, az „erősen ajánlott” kategóriába tartozik, részben hogy erősítse a tágulást, részben egy esetleges kádban vajúdás miatt. Valójában ez volt a szülés legrosszabb része: kifejezetten fájt (talán mert nem számítottam fájdalomra, vagy mert a fájdalom nem belőlem jött, hanem kívülről érkezett), és ki is zökkentett.
A fájások viszont valóban erősödtek, és ezzel mintha érvényét vesztette volna a korábbi megküzdési stratégiám, ami egy korábbi fájdalomszinthez alakítottam ki. Ezen az új szinten persze ugyanazt csináltam, mint korábban, és hasonlóképp is életem meg, de egy kis időbe beletelt, míg megszoktam, és normálisnak éreztem az erősebb fájásokat.
A következő snitt, hogy egy gumilabdán ülök, és Zsófi azt kérdi, volna-e kedvem pozíciót váltani. „De hát még csak tíz perce vagyok itt?!” – felelem. Ő és a férjem meghökkenten és nevetve mondják, hogy dehogy tíz perce, lassan már egy órája! Ekkor az órára néztem: este tíz volt.
Zsófi javaslatára beültem egy kád vízbe. Előzetesen attól féltem, hogy a víz nekem hideg lesz, de most megnyugtatott, hogy folyamatos be- és kifolyást biztosítottak. A terhességem óta nem fürödtem kádban, mert a kifejezetten forró vizet szeretem csak, attól kerülök valami módosult tudatállapotba, a babámat viszont nem akartam ezzel megterhelni. Talán alaptalanul.
Most élveztem a víz forróságát. Egészen ellazultam a melegben és a félhomályban, és már nem is tudtam egészen, hol vagyok. De ez egy nagyon jóleső tudattalanság volt.
A fájások pedig jöttek. A férjem – ahogyan régen az otthoni fürdőzéseimnél is – aggódott, hogy túl meleg a víz, míg rá nem kiabáltam, hogy hagyjon békén. Végül Zsófi ötlete volt, hogy hidegvizes kendővel borogassa a homlokomat. Ez nekem is jól esett, és ő is megnyugodott tőle. Ült a kád szélén, fogta a kezem és együtt lélegeztünk. Zsófi megkérdezte, megvizsgálhat-e egy fájásban. Azt mondtam neki, nem, még ne, mert még nem szoktam meg az újabb fájáserősséget. Pár perc (vagy egy óra?) után azt mondtam, most már készen állok, megvizsgálhat, ha akar, és érdekesképpen szinte nem is volt rossz így, hogy én kezdeményezhettem. Mint megállapította, a meleg vízben hirtelen négyujjnyira tágultam.
Borzasztóan megkönnyebbültem, hogy akkor most már nem lesz oxitocin. Azt mondta, értesíthetjük is a csecsemős nővért, hogy reggelre jöhet. Biztos voltam benne, hogy csak azért mondja, hogy tartsa bennünk a lelket. Én úgy éreztem, ha másnap délelőttig megszülök, még az is jó lesz. Nem voltam egyáltalán elcsigázott, és valahogy úgy képzeltem, a baba az után jön csak ki, hogy az ember már igazán minden határon túl van, háromszor-négyszer is túl azon, hogy most már nem bírja tovább. Én meg még nagyon is jól bírtam.
Zsófi közben átszaladt egy másik szüléshez, mi meg a férjemmel vajúdtunk tovább. Egyszer csak azt éreztem, hogy a baba megszalad, mintha egy kis bika lett volna bennem, aki nekifeszül a karám ajtajának. Ez most egy nagyon hirtelen fájdalom volt, más, mint az addigiak. Mikor Zsófi visszatért, azt mondtam neki, úgy, ahogyan egy gyerek mondja az anyukájának, hogy most már ne menjen el. Ő egészen csendes volt (csak ült mellettem, és nézte a CTG-t, ami rám volt kötve) és megnyugtatott, hogy már nem megy el, épp úgy, ahogyan az anyukák mondják a gyerekiknek.
Mert tényleg csak az kellett, hogy ott legyen valaki, aki számára ez az egész egyáltalán nem félelmetes.
Mikor újra megvizsgált, azt mondta, eltűnt a méhszáj, és már érzi a baba fejét. „És? van haja?” – kérdeztem izgatottan, mintha más se számítana most. De sajnos azt még nem érezte. A baba közben fokozatosan, újabb hirtelen fájások közt egyre előrébb nyomakodott. Ez már tényleg fájt, ilyenkor hirtelen megfeszültem, azt kiáltva, „Jön!”, vagy hogy „Ez fáj!”, és csak lassan tudtam ellazítani magam. Zsófi azt felelte mindig, egészen halkan, hogy igen, mindjárt itt van, hamarosan megszületik. „Itt? a kádban?” – hogy ezt én kérdeztem-e, vagy a férjem, azt már nem tudom. „Igen, itt.”- felelte Zsófi mosolyogva. Közben kaptunk egy adag infúziót (sima fiz. sóoldatot) is, hogy jobb legyen baba pulzusa.
Végül a lábam közt megjelent pár kósza hajszál. Az ő kis haja volt. Zsófi pedig azt mondta, most ha úgy érzem, egy-egy fájáskor akár nyomhatok is. Így tettem. Érdekesképpen a nyomáskor egészen eltűnt a fájdalom, utána viszont mintha sokszoros erővel zúdult volna rám. Utána mindig egy kicsit pihenni kellett, lelkileg is. Meglepődtem, mert a tolófájásokat (talán a víz miatt?) nem éreztem „tolónak”, csak az addigiakhoz hasonló jó erős fájásoknak. Meglepődtem, hogy mennyire erősen is kell nyomni. És meglepődtem, mert úgy képzeltem, néhány nyomás elég lesz. A valóságban azonban milliméterről milliméterre jött előre a babánk, és ez kőkemény munka volt. Nekem hosszúnak tűnt a kitolás, a férjem szerint tíz-tizenöt nyomás alatt megvolt.
Arra emlékszem csak, ahogyan a kis hajkorona a lábam közt nőtt, majd egy csúcsos kis fejecskévé formálódott. – Az első napokban mindig ez a kép jutott eszembe, amikor megsimogattam a babámat. – Emlékszem a feszítő érzésre a gátamnál.
Akkor arra gondoltam, most már aztán végképp mindegy, ha fáj is, de Zsófi kérésére lassítottam, és vártam, hogy legyen ideje a gátamnak nyúlni. Ekkorra az ügyeletes orvos is bejött (az enyém épp szabadságon volt), és a kád mellett ülve kiáltozta ő is, mikor nyomjak. Meg hogy jó erősen. Úgy éreztem magam, mint egy futóverseny finisében pár tíz méterrel a célszalag előtt. De őszintén szólva, még mindig nem hittem el, hogy mindjárt megszületik.
És akkor egyszer csak kicsusszant Mimi, borzasztó könnyen, majd felsírt, jó erősen, és irtó büszke voltam rá, hogy sír, mert ez igenis nem volt vicc, ami velünk történt, és az erős sírásánál semmi sem fejezte ki jobban az elmúlt órákat. Egy otthonról hozott barna törülközőbe csavarták és rám tették.
Ő még ott is sírt, de nem bántam, csak jó erősen magamhoz szorítottam, és vigasztalgattam. A férjem szerint az arcomon valami leírhatatlan öröm volt.
Én viszont a bizonytalanságra emlékszem, hogy „ennyi? ezzel vége is a szülésnek? és mi jön most? ki ez a baba itt a karomban? valóban ő az, akivel kilenc hónapon át egy testben éltem? hol a kettőnk közti kapcsolat?” Valami nagyon idegen helyzet volt most ez.
Nem emlékszem már, hogy mi történt, miért és meddig voltunk a szülés után a kádban, csak arra, hogy fogom, és hogy olyan nagyon picike. Pedig 3270 g volt és 53 cm. És hajnali háromnegyed kettő.
Amikor kikászálódtam a kádból, és a franciaágyra feküdtem, Mimi még akkor is rajtam volt, s míg engem egy kis állólámpa fényénél varrtak (háromszor egy-egy öltést), ő sírt tovább. A férjemmel valamiért elénekeltük neki a „Megy a gőzös, megy a gőzös”-t, talán mert azt annyira szerette magzatként. De most már nem hatotta meg. Ő már nem egy magzat volt, hanem egy ismeretlen csecsemő. Egy idő után azért megnyugodott – vagy csak elfáradt. Az orvos távozta után, a nagy franciaágyon hátra dőlve Zsófi a mellkasomra rakta Mimit, egyből a mellemre. Nagyon ügyesen a szájába vette a mellbimbót, szopni kezdett, aztán elpihent, de nem aludt, hanem figyelt. Én is figyeltem őt. És közben roppant furcsán éreztem magam, mert nem így képzeltem ezt a pillanatot. Arra számítottam, a szülés katartikus lesz, igazi diadal, valami komoly teljesítmény. E helyett azt mondtam Zsófinak, „Nem gondoltam, hogy ez ilyen egyszerű. Hiszen nem is kellett csinálni semmit.” A babámmal való első találkozásomat pedig meghatónak képzeltem. E helyett viszont azt éreztem, hogy egy ismeretlen kis lény fekszik a karomban, akihez semmi sem köt már. Irigykedtem a férjemre, aki igazi szerelmes tekintettel vette a már felöltöztetett babát a karjába.
Amikor hajnali négykor átmentünk a gyermekágyra, először magától értetődőnek tekintettem, hogy viszem magammal Mimit a szobámba. Aztán az utolsó pillanatban mégis leadtam a csecsemős nővéreknek. „Mit csinálnék most ővele?” S valóban, azt sem tudtam, velem mi van éppen. Az, hogy szültem egy gyereket, még csak a testemmel történt meg. Fejben, lélekben még nem értem utol a történteket. A méhlepény után, úgy tűnik, valami másnak is ki kell még jönnie, és ez a valami még bennem volt. A gyermekágyon aztán hamar olyan erős vérzésem lett, hogy infúziót kaptam, most már egy kis oxitocinnal. Így ágyhoz kötve valóban nem tudtam volna mit kezdeni a babámmal.
A szobatársam egy ötgyerekes édesanya és a kétnapos babája voltak. A baba pedig sokat sírt, és szinte folyamatosan karban vagy mellen volt. Elnéztem őket, és arra gondoltam, nekem is van egy ilyen kis babám a csecsemősöknél, és hogy hamarosan, ahogy lefolyt az infúzió, elmegyek majd érte. Néztem a pergő cseppeket, és az jutott eszembe, hogy talán soha nem kell már ennyire elengednem a gyermekemet, mint most tettem. Ha felnő, és másik kontinensen fog tanulni vagy élni, akkor sem szakadunk már el ilyen erősen egymástól, mint ahogyan most elváltunk egymástól a szülés által.
Reggel nyolcra az infúzió is lecsepegett, a csecsemős nővérünk is megjött. Amikor vele kettesben elmentem, hogy megnézzem Mimit, már anya voltam, de nem a szüléskor váltam azzá, hanem valamikor a hajnali órákban. Sose felejtem el a pillanatot, amikor megláttam őt aludni a kis műanyag kocsijában: „az én kislányom”- gondoltam, vagy talán mondtam is neki, és ahogy megsimogattam, könnyes lett a szemem. A csecsemős nővér megmutatta, hogyan kell fekve szoptatni. Illetve csak mellém tette a babát, aki azonnal szopni kezdett. „Így kell csinálni” – ennyi volt a tanítás. Meg hogy csináljuk ezt sokat.
S valóban, az első napokból erre emlékszem, hogy Mimi fekszik mellettem, és szopik, vagy alszik.
Ha felálltam mellőle, felébredt és nyöszörögni kezdett. Csak ha mellétettem egy hálóingem összegyűrve, akkor maradt meg nélkülem pár percig. Esély sem volt rá, hogy betegyem a számára kijelölt műanyag kocsiba. De nem is akartam. Így éreztem őt biztonságban. Kétnapos lett azon az éjszakán, amikor belövellt a tejem. Csak azt vettem észre, hogy furcsán nyeldekel, és hogy hajnalra kibukott egy nagy adag tejet. Anyukám egyikőnket sem tudta szoptatni, és annyira arra számítottam, hogy nem lesz tejem, hogy én lepődtem meg a legjobban, mikor másnap valaki azt mondta a bukás nyomára: „az a sárga folt? az az érett anyatej”. Na, ekkor úgy éreztem, hogy igen, sikerült. Sikerült valami nagyon nagy dolog. Elképesztően hálás voltam az életnek. Mimi ekkor, kétnaposan pár gramm híján elérte a születési súlyát, és másnap 130 g-os súlynövekedéssel vittük haza.
Még sokáig úgy éreztem, hogy az Mimi iránt érzett szeretetem gyengécske, noha ezt épp onnan vettem észre, hogy minden nap sokkal komolyabban szerettem, mint az előző napon. A folyamatos szoptatás révén viszont volt köztünk egy nagyon erős és nagyon stabil fizikai kapcsolat. Össze volt kötve a testünk. Majdnem úgy, mint a köldökzsinór által. Magától értetődően, szinte automatikusan gondoskodtam róla, akárcsak magamról. Aztán ez a szoros kapcsolat fokozatosan lazult az első hetek és hónapok során. És ahogy fizikailag egyre hosszabb időre vált le rólam, úgy lett egy különálló kis lény és úgy tanultam meg szeretni ezt a már tőlem külön személyiséget.
